Népszava Mentálisan betegen, boldogan

Hallucinációk, pánik, kiégés, depresszió, szorongás, pokoljárás – hosszú éveken át ilyesféle tünetekkel élte a mindennapjait Oravetz Dániel, csak akkor még úgy képzelte, hogy ezek a nagy koponyákat gyakran sújtó mentális betegségek kellemetlen velejárói. Több mint egy évtized kellett hozzá, hogy ténylegesen belássa, a szkizoaffektív pszichózist nem lehet félvállról venni. Egy súlyos mélyponton orvosi segítséget kért, életmódot váltott, és egy szerényebb, de számára sokkal biztonságosabb életbe kezdett feleségével együtt. Önsegítő kézikönyvet írtak a férfi betegségéről, hogy mentőövet dobjanak a sorstársaknak, és járják az országot, hogy személyesen is megosszák tapasztalataikat a mentális betegséggel küzdő emberekkel. Oravetz Dániellel és feleségével, Kulcsár Teodórával az otthonukban beszélgettünk, két macska, egy isteni krémes és néhány meglepően jó festmény társaságában.

„Nem eshet örökké” – biztatta magát mindig, amikor belezuhant egy-egy pszichotikus epizódba. A kezdetet jelző pörgést, a megmagyarázhatatlan eufóriát és a természetfeletti egységélményt szinte törvényszerűen követték a mélybe csapódással járó tünetek. Összeesküvés-elméletek cikáztak az agyában, rejtett ok-okozati összefüggéseket vélt megfejteni, úgy hitte, a világ megmagyarázhatatlan rejtélyeibe lát bele. „Sokak szerint ebben az állapotban annyira felpörög az agyi aktivitás – meséli –, hogy a fiziológiai szükségletek lecsökkennek, és szinte alig vagy egyáltalán nem alszol – ez az egyik legfontosabb jel. Ha mégis, akkor folytonos rémálmok gyötörnek: megannyi színesben megjelenő vízió életem legmélyebb konfliktusaival kapcsolatban, melyekben szellemek, földöntúli lények, angyalok, bibliai szereplők üzennek nekem. Akárcsak az Avatar című filmben, én is úgy élem meg ilyenkor, mintha álmomban külön életem lenne, ahol egy másik síkon létezem” – mondja magától értetődő természetességgel.  

A poén elmarad

Az első ilyen epizód, mely ébren is a hatása alatt tartotta, a diplomavédésén kerítette hatalmába Dánielt. Menedzsmentet tanult a Veszprémi Egyetemen, és egy akkorra már országos diákportálnak volt az egyik alapítója, mozgatórugója. Állan­dóan­­ feltekert hőfokon égett, megállás nélkül szervezett, ontotta az újabb és újabb szakmai ötleteket, közben pedig a diplomamunkáját készítette. Egy átlagosan pörgős, alig alvós napon egyik pillanatról a másikra kezdett jeleket, jelenéseket érzékelni és a véletlenek sora között összefüggéseket látni. Úgy vélte, ufonauták kommunikálnak vele a gondolatain keresztül, akik így szerették volna tudatni a világgal többek között azt, hogy baj van a pénzzel mint eszközzel, mert az emberek elkezdtek benne célt látni. „Egy kalapács és egy szög sem lehet cél – világítja meg Dániel a 16 évvel ezelőtti üzenetet. – A cél az, hogy legyen egy szép kép a falon! Szóval, folyamatosan jöttek az ufós élmények, és amikor a diplomavédésem napján bementem a szerkesztőségbe, hogy kinyomtassam a védéshez szükséges fóliákat, a monitor sarkában hirtelen megjelent egy repülő csészealj. Rákattintottam, és bejött egy angol oldal, melyen keresztül egy magát felsőbb intelligenciának nevező hatalom szeretettel üdvözölt, örömét fejezte ki, hogy velük tartok, és arra kért, osszam meg üzeneteiket az embertársaimmal.” Bár később kiderült, hogy a csészealj egyszerű marketingfogás volt, és hogy pusztán a szinkronicitás mentén érte el a srácot, ő akkor úgy gondolta, hogy ténylegesen felvették vele a kapcsolatot a föl­dön­kí­vü­­liek. A diplomavédésén nem is tudott másról beszélni, mint a frissen kapott küldetésről, melynek egy darabig várták a csattanóját, majd mikor a poén elmaradt, kivezették a teremből. Napokon belül egy kastélynak látszó kórház pszichiátriai osztályán találta magát, ahol csak fokozatosan eszmélt rá a kijózanító valóságra.

A többhetes gyógykezelés után nemhogy fellélegezni nem tudott, de élete talán egyik legsötétebb és legrémisztőbb időszaka következett.  

Ki hallucinál?

Végig együttműködött az orvosaival, kapta a gyógyszereket, mégis tíz év telt el úgy, hogy nem érezte magát betegnek. Az egyre ismétlődő pokoljárásokat és pszichotikus epizódokat az érzékeny idegrendszerének és az ebből fakadó mellékhatásoknak tudta be. Igyekezett ugyanúgy élni, mint bárki más, újra a két végén égette a gyertyát, hajtotta a szakmai sikereket, csak közben időről időre tornádóként söpörtek végig az életén a betegségéből adódó tünetek. „Epizód epizódot követett, nagyon nehéz krízishelyzeteket éltünk meg a feleségemmel – emlékszik vissza ma már higgadtan – mind egészségügyileg, mind emberileg, mind pedig anyagilag. A teljes addigi életem darabjaira hullott. Beálltam a tükör elé, és sok-sok év terápiába járás után végre ki tudtam mondani magamnak: igen, ez már betegség.” Az állandósuló mély lelki kínok, a sok hallucináció és a képzelgésekre rájátszó valóság a házasságát is próbára tette. Felesége, Kulcsár Teodóra, Dóri az első pillanattól kezdve támogatóan állt a párja mellett, sőt még ma is többes szám első személyben beszél a „betegségükről”, de ember, vagyis feleség legyen a talpán, akinek nem rezzen meg a józan esze, ha olykor tapasztalja is a férje fantazmagóriáit.

Kezdetben az apró lépések taktikáját alkalmazva haladtak előre, mindig egy következő kitűzött cél felé, ám miután Dániel ki tudta mondani magának, hogy bizony a szkizoaffektív pszichózis nemcsak idegrendszeri érzékenység, hanem komoly betegség, a szkizofrénia egyik oldalága, kulcsot kaptak a gyógyuláshoz, vagyis a többé-kevésbé tünetmentes élethez. A férfi otthagyta elsődleges stresszforrását, a munkahelyét, és alkotni, festeni kezdett, nem is rosszul. A jobb agyféltekés rajztanfolyamon, ahol terápiás célból vett részt, azonnal felfigyeltek a tehetségére, ő pedig arra érzett rá, miként tudja a felhalmozódó krea­tív energiáit alkotásba forgatni. Megváltozott munkaképességűként továbbra is dolgozik – amikor van rá lehetősége –, de már nem a karrier hajszolása mozgatja. Szigorú napirend szerint él – tapasztalataik szerint a rendszeresség, az alkotás, no és a megfelelő mennyiségű pihenés és mozgás a mentális betegségek legfőbb ellenszere. Megtanultak figyelni az első jelekre – ha az elején sikerül elkapni a kezdődő epizód gyökerét, orvosi segítség mellett, gyógyszeres támogatással, nagy eséllyel zökkenőmentesen, esetleg kisebb zökkenőkkel néhány hét alatt lemenedzselhető a korábban hónapokig tartó pszichózis.  

Amikor a stigmák lebomlanak

Bár az út rögös és mindig vannak kihívások – akár egy hidegfront, egy filmélmény, egy negatív stressz vagy pozitív életesemény is ki tudja Dánielt billenteni az egyensúlyából –, mindketten határozottan állítják, hogy lehet mentális betegséggel boldogan együtt élni. Ez az, amit nemcsak a sorstársakkal, de a környezetükkel és a társadalom egészséges felével is szeretnének megosztani. Hogy hogyan lehet egy efféle betegséggel úgy együtt létezni, akár érintettként, akár családtagként, hogy az ember ne azt érezze, elvan, hanem azt, hogy jól van. Dóri szerint kulcskérdés az elfogadó közeg, ugyanakkor ma Magyarországon sokaknak esélyük sincs rá, hogy elfogadják az állapotukat, hiszen a mentális problémák vagy bélyegként tapadnak a betegekre, vagy nincsenek tudomásul véve. „Nagyon érezhető és erős ennek a tabusításnak a hatása – folytatja Dóri. – Amikor az ember, akár betegként, akár hozzátartozóként belekerül egy ilyen betegségbe, auto­matikusan stigmatizálja magát. Nem is kell, hogy más tegye meg! Úgy érezzük, titkolni kell, nehogy kiderüljön. Mi is sokáig függöny mögött éltünk: egy-egy látványosan mély szakaszban olyanokat mondtunk, hogy Dani elfáradt, menedzserbetegsége van. Szégyelltük és féltünk is, hogyan reagálnak az ismerősök, mit szólnak a munkahelyen. Olyannyira így volt ez még pár éve is, hogy vívódást okozott, kiírjuk-e a nevünket a készülő könyvre. Dani keze­lőorvosai vezettek rá minket, hogy amennyiben hatékonyan szeretnénk segíteni a sors­társainknak és szeretteiken, az csakis névvel megy, túllépve önmagunkon. Amikor először tudatosult bennünk, hogy ország-világ előtt fel fogjuk vállalni a betegséget, elkezdett az önstigma lebomlani. Elmeséltem a munkahelyemen, beszéltünk róla a családban, egyre többen és többet kezdtek kérdezni. Mi pedig kezdtünk fellélegezni.”

Azzal, hogy kiálltak a napfényre, reményeik szerint előbb-utóbb sikerül a társadalom számára is némi fogódzót nyújtani, hogyan viszonyuljanak a mentálisan beteg emberekhez. A szkizofrénia a lakosság minimum 1 százalékát érinti, vagyis hozzávetőleg 100 000 embernek diagnózisa van arról, hogy ebben a betegségben szenved. Lényegében nincs olyan magyar család, amelynek ne lenne legalább egy közeli vagy távoli, szkizofréniával élő családtagja vagy ismerőse, a jelenségre mégis egységesen tabuként tekint a magyar társadalom. Vagy bónuszként még rányomja a „veszélyes” bélyeget is, pedig Dániel szerint, aki kívülről-belülről kikupálta magát a témában, a statisztikák szerint semmivel nem követ el több erőszakos bűncselekményt mentális beteg, mint egészséges bűnöző. „Ahhoz, hogy mi uraljuk a betegséget és ne az uraljon minket, nyílt kommunikációra és belátó, támogató közegre van szükség – zárja Dóri. – A legtöbben pedig csak akkor nyílnak meg, ha látják, nincsenek egyedül, mások is küzdenek hasonló problémákkal.” Daninak már megy, hogy több száz ember előtt vagy nekünk, újságíróknak is meséljen a történetéről, s bár néha még epizód közeli állapotba kerül, többnyire egyensúlyban van, amiből speciel az ufonauták már nem tudják kibillenteni. Ahogy mondja: „nem zárom ki a létezésüket, de nem is tapasztalom”.